Az énkép és az önértékelés
Az énkép a saját magunkról (a külsőnkről, értékeinkről, készségeinkről, képességeinkről…) kialakított nézetek, gondolatok, érzések összessége. Az énkép a környezet visszajelzései és a saját tapasztalatok (pl. a teljesítmény, külső vonások másokkal való összehasonlítása, értékelése) útján kora gyermekkortól folyamatosan fejlődik, változik, gazdagszik.
Ebben az alakulási, változási folyamatban egy kitüntetett életkori szakasz a serdülőkor: a serdülőkorban olyan jelentős testi-lelki változások következnek be, amelyek az önmeghatározásra is nagy hatással vannak. A serdülőkre kifejezetten jellemző az önmegfigyelés, a saját magukról való gondolkodás, emellett egyre fontosabbá válik a fiatalok számára, hogy mások, és főként a tágabb környezet, a barátok és kortársak mit gondolnak róluk. A gondolkodási folyamatok egyre bonyolultabbakká, összetettebbekké válnak, a szociális hatásokra nagyobb hangsúly kerül, s ezek következtében az énkép is összetettebbé válik. Meghatározó az önmaguknak tulajdonított sokféle jellemző összeegyeztetésére tett törekvés, amihez a környezetük tagjaitól illetve a számukra fontos személyektől kapott állandó visszajelzések jelentősen hozzájárulnak. Olyan kérdések megválaszolása válik fontossá ebben az életkori szakaszban, mint pl. Ki vagyok én? Miben hiszek? Mi a célom az életben? Mik a jó és rossz tulajdonságaim? Hogy nézek ki? Kövér vagyok? Szeretnek mások? stb. Persze ezek a kérdések a serdülőkor után is mindannyiunk életében jelentősek maradnak - különösképp, ha valamilyen nagyobb változás (pl. trauma, kudarc, krízis, új életszakaszba való átmenet) következik be életünkben, amely az addigi meggyőződésünket, hitünket megingatja.
Általában az énképre nem egy egységes struktúraként tekintünk. Többféle énkép felosztás létezik, melyek közül az egyik legismertebb az aktuális, az ideális és az elvárt énképeket különbözteti. Az aktuális énkép („Közepes tanuló vagyok”, „Kevésbé vagyok népszerű a fiúk/lányok körében.”)arra vonatkozik, hogy éppen milyennek gondoljuk magunkat, aktuálisan milyen tulajdonságokat érzünk saját magunkra vonatkozóan jellemzőnek. Az ideális/vágyotténkép („Jó tanuló”, „Népszerű a fiúk/lányok körében”) a vágyainkból épül fel és azt fejezi ki, hogy milyenek szeretnénk lenni. Az elvárt énkép („Kitűnő tanuló(nak kell lennem)”) pedig a saját magunk elé állított elvárásokra, szabályokra vonatkozik, amely összefüggést mutat mások (pl. a szülők) elvárásaival. Az aktuális énkép minőségét tekintve beszélhetünk pozitív és negatív énképről is.
Az énkép fent említett három típusa közötti eltérés az önértékelésünkre nagy befolyással van, ugyanis az önértékelést leginkább az határozza meg, hogy saját érzéseink szerint, illetve mások igényeinek megfelelően mennyire tudunk megfelelni a vágyaknak, elvárásoknak, vagyis hogy az aktuális énkép mennyire van távol az ideális és az elvárt énképtől. Amennyiben a személy saját és környezetének elvárásai az aktuális, reális képességeivel összhangban vannak, az elvárásokat nagyobb valószínűséggel éri el, akkor az énképe és önértékelése is pozitívabb lesz. Azonban abban az esetben, amikor a személy saját és környezetének elvárásai túlzóak, a személy szorongást fog megélni, az elérhetetlen célok miatt pedig folyamatos kudarcélményben lesz része, amely végül a negatív énkép és a negatív önértékelés kialakulását eredményezheti.
Emellett egy visszafelé ható folyamat is megfigyelhető: a negatívabb önértékelésű emberek hajlamosabbak olyan célokat, elvárásokat maguk elé helyezni, amelyek képességeikkel nincsenek összhangban, azokat vagy nagymértékben alulmúlják, vagy nagymértékben meghaladják. Őket nevezzük általában kudarckerülőknek. Jellemző rájuk, hogy mivel negatív az énképük, a képességeikről alkotott véleményük is negatív, lekicsinylő, ezért hajlamosak minden eléjük kerülő feladatot, helyzetet úgy tekinteni, amelyek potenciálisan kudarcélményt okoznak nekik, ami erős szorongást vált ki. A szorongás következtében pedig valóban teljesítményromlás figyelhető meg tevékenységeikben. Ezeket a helyzeteket tehát igyekeznek elkerülni. Ezt kétféleképpen tehetik: vagy olyan célokat, feladatokat tűznek ki maguk elé, amik annyira könnyűek, hogy biztosan teljesítik azokat, vagy annyira nehezek, hogy biztosan nem tudják megoldani. Ebben az utóbbi esetben a feladatra foghatják a kudarcot, és magukat felmenthetik.
A pozitív énképű emberekre a sikerorientáció jellemző, amikor a személy azokat a helyzeteket keresi, ahol biztosan sikert érhet el, ezért olyan feladatokat igyekszik választani, amelyek közepesen nehezek, vagyis képességeiket tekintve még elérhetőek számukra. Ezzel növelik a sikerélmény átélésének valószínűségét.
Az énkép minőségéhez hasonlóan az önértékelés minősége is kétféle lehet. A támogató, megértő család, és az elfogadó kortárskapcsolatok a pozitív önértékelésre megerősítő hatással bírnak. Általában kiegyensúlyozottság, optimizmus, kitartás, testi-lelki egyensúly jellemzi azokat, akik magukat pozitív személyként értékelik valamint elfogadóbbak önmagukkal, elégedettebbnek ítélik az életüket. Azonban a családi és kortárskapcsolatok az önértékelés csökkenéséhez is hozzájárulhatnak, amennyiben sok elutasítás, bántást és kevés megerősítést kap a személy.
