Mi nehezíti a gyász folyamatát?
Az aktuális veszteségélmény feldolgozását nagymértékben meghatározza az, hogy az illető mit látott, tapasztalt korábban a környezetében, a hozzátartozói, szülei miképp birkóztak meg saját veszteségélményeikkel, hogyan gyászoltak.
Gyakran a környezet sem tudja, hogyan viszonyuljon a gyászhoz és a gyászolóhoz. Számos tévhit él a gyászolóban zajló lelki folyamatokkal és a segítés módjával kapcsolatban. A gyászoló sok segítőnek szánt mondatot hallhatott korábban, vagy hallhat aktuálisan, amivel a környezetében élők igyekszenek könnyebbé tenni a veszteségélményt, miközben éppen ezekkel a mondatokkal rónak további terheket rá, teljesíthetetlen elvárásokkal szembesítik őt. Íme néhány példa:
„Most erősnek kell lenned!” („Hamarosan lesz valaki más”)
„Kezdj magaddal valamit, csinálj valamit, foglald le magad és a gondolataidat”
„Ne sírj, ne szomorkodj, hamarosan könnyebb lesz”
„Legyél túl rajta, lépj tovább”
Bár a segítő szándék vezérli mindazokat, akik ilyen és ehhez hasonló tanácsokkal igyekeznek ellátni a gyászolót, azonban minden ilyen intelem újabb és újabb gátat gördíthet a gyászfolyamat útjába. Gondoljunk bele, milyen üzeneteket hordoznak ezek a mondatok?! Ha a gyászolónak erősnek kell lennie, nem adhatja át magát a fájdalomnak, a veszteség élményének (amit akár halál, válás, szakítás okozott), és helyette igyekszik folytatni addigi megszokott életét, vagy valamilyen tevékenységbe kezd. Azonban azt fogja tapasztalni, hogy a fájdalom, az üresség nem akar szűnni, helyette időről időre újra fellángol, hiszen gondoljunk csak bele, a tevékenységbe merülés ugyan eltereli a gondolatokat, de ettől még nem okoz önmagában jó érzést, nem szünteti meg a fájdalmat, csak elrejti azt. Túllépni sem lehet, mintha mi sem történt volna, az elveszett kapcsolatot másikkal pótolni, hiszen akit vagy amit elvesztettünk, egyszeri és egyedi volt. Fontos azonban arra is felhívni a figyelmet, hogy a pótolhatatlanság nem jelenti azt, hogy a gyász fájdalmának állandósulnia kell. Sok gyászolónak a félelme, hogy ha nem gyászolja tovább szerettét, ha örül a mindennapok apróbb és nagyobb eseményeinek, azzal elhalványítja a másik emlékét. Az is gyakori, félelemként fogalmazódik meg a gyászolókban, hogy megcsalják az elveszített másikat, ha az ő emlékét megőrizve lelkükben, gondolataikban, továbblépnek egy új kapcsolatba.
Azonban minden egyes jó szándékú „útmutatás” éppen ennek a továbblépésnek, a gyászmunka megvalósulásának az esélyét csökkenti. Minden iránymutatás mintegy téglákként építi körbe a gyászérzést, végül annyira jól felépül a burok, hogy zárványként a veszteséget átélt személyek lelkében örök mementóként marad. Előfordulhat, hogy egy idő után már azt sem tudja, mi teszi ennyire súlyossá a lelkét, nehézzé a mindennapokat. Sokan értetlenül állnak szemben azzal a tapasztalatukkal, hogy a gyászév már letelt, de még mindig nem tudnak szabadulni a lelki tehertől, nem tudnak örülni a mindennapoknak, nem emlékeznek a múltban megélt szép pillanatokra. A múlt feletti gyász gyakran eltorlaszolja a jövő felé vezető utat, eltereli figyelmüket a jelen lehetőségeiről és így a depresszió kialakulásának veszélyforrását jelentheti.
Mindezek mellett azzal szembesülhet ilyenkor az illető, hogy miközben az útmutatásoknak megfelelően igyekszik úrrá lenni fájdalmán, mégsem változik semmi, vagy azt élheti meg, hogy bárhogy is erőlködik, nem tud eleget tenni a segítő, és az elvárást közvetítő mondatoknak, ami miatt pedig bűntudatot, kudarcot élhet meg.
A segítő szándékú, mégis további nehézséget jelentő bátorítások hátterében sok esetben a gyászról való hiányos tudásunk, a gyásszal szembeni félelmünk, a gyásszal és a gyászreakcióval kapcsolatos téves elképzelések, a környezet elvárásai, a rítusok egyre kisebb mértékű fontossága, a kultúra hiányosságai, a gyász jelentőségének devalválódása áll.
Nem vagyunk felkészülve a veszteségélményre, nincsenek meg a készségeink a gyászoláshoz. A másik elvesztésével az énünk, identitásunk egy része is elvész. Amíg a szeretett személy a párunk volt, vagy amíg élt, addig az énmeghatározásunk ennek megfelelően alakult. Az illető életében mi a szerető társ szerepét töltöttük be, miközben ő a mi életünkben, énképünkben jelentette a szerető másik jelenlétét. Sok közös gondolat, élmény, emlék él a kapcsolatban, amelyek, ha a kapcsolat valami oknál fogva megszakad, törékennyé, múlandóvá válik. Ami korábban annyira fontos volt, veszíthet az értékéből, mert már egyedül csak az egyik fél tud emlékezni rá, és nem lesz, aki emlékeztesse. Amíg a szeretett személy él, addig az emlékek és azok narratívája -, amelyekből az identitás is épül, gazdagszik - kívülről, a másik segítségével megerősödik, megosztódik, visszatükröződik. Mindezeknek a narratíváknak a személyiségbe történő integrálódása, annak az elérése, hogy a másik jelenléte nélkül is előhívható, elérhető és megélhető legyen, a gyászfeldolgozás egyik fontos feladata.
Gyakran előfordul, hogy a már távol lévő által elkezdett, de be nem fejezett munkát, tevékenységet a gyászoló fejezi be helyette, megvalósítja az el nem ért álmait, vagy a közös terveket. Mindezek szintén a gyászmunka részét képezhetik, mint ahogy az is, hogy az el nem mondott szavak, a ki nem mondott megbánások kimondhatóvá váljanak és ezzel lehetőségük legyen helyükre kerülni. Sokszor érzi úgy a gyászoló, hogy vannak dolgok, amiket szeretett volna, ha másképp történik, vagy jobban alakul, és vannak dolgok, amiket szeretné, ha meg nem történtté tehetne. Mindezen kérdéseknek a tisztázása, a felelősség és a bűntudat helyretétele további feladatokat jelent a gyászmunka folyamatában.
Veszteség esetén a gyászév jelentősége az, hogy mindazokat a pillanatokat, ünnepeket, amelyeket korábban együtt élt meg a pár, a veszteségélmény következtében újra meg kell tanulni egyedül átélni, meg kell tanulni egyedül ünnepelni. Ez lehetőséget ad arra, hogy megtanuljunk (ismét) egyedül, a másik nélkül élni, a közös szokásokat, rítusok egyedül életben tartani, vagy újakat kialakítani, immár a másik jelenléte nélkül. A rítusok egy nagy része, főleg amelyek párban alakultak ki, a veszteség következtében szintén elvesznek, és már nem nyújtják ugyanazt a lelki biztonságot, kielégülést, örömöt, megerősítést, mint korábban. A közös szokások megőrzése, bár kezdetben fájdalmas, mégis megadja azt az érzést, hogy valamit megőrizünk a másikból, bennünk tovább él az emléke. Kezdetben ezek a közös szokások szinte kényszeres, ritualizált megjelenítése átsegíthet a veszteséget követő korai, fájdalmas hozzászokásban mintegy hidat képezve a lét és nemlét állomásai között. Később, az idő előre haladtával ezek a konkrét tevékenységek veszítenek fontosságukból, és egyre inkább előtérbe kerülnek a kapcsolat szimbolikusabb formáinak megélése, fontosabbá, és kielégítőbbé válik az emlékezés.
Forrás:
Kast, V. (2009): A gyász. Egy lelki folyamat stádiumai és esélyei. Park Könyvkiadó Kft., Budapest
Pilling, J. (szerk.) (2003): Gyász. Medicina Könyvkiadó, Budapest
