A szerelem fáj?! – A párkapcsolati erőszakról és a leggyakoribb tévhitekről
Mindannyian vágyunk rá, hogy megosszuk életünket valakivel. Még a legboldogabb párkapcsolatban is előfordulnak konfliktusok, nehezebb időszakok, két embernek össze kell csiszolódni, meg kell ismerni egymást, hogy az együtt töltött idő tényleg feltöltődés legyen. Sajnos, gyakran előfordul, hogy egy kapcsolat mégsem fűzi be a hozzá fűzött reményeket. A következő cikk a párkapcsolati erőszakról fog szólni, amely a családon belüli erőszak egyik formája. A szakirodalomban megtalálható még partnerbántalmazás, nők elleni párkapcsolati erőszak és feleségbántalmazás címszavak alatt is, de nem csak nevében, definíciójában is sokféle. Ami fogalmilag - és egyébként társadalmi megítélésében is – e kaotikus képből egyértelműen kirajzolódik, hogy párkapcsolati erőszak
egy családtag - házastárs, élettárs, (ex)partner - által,
szisztematikusan elkövetett erőszak, melynek célja a másik feletti
testi, lelki, anyagi vagy jogi uralom, dominancia megszerzése.
A párkapcsolati erőszak tehát egyértelműen a hatalomról, az uralkodó fél hatalmáról szól az áldozat, történetesen a párja (házastársa, volt, vagy jelenlegi, esetleg leendő kedvese) felett. Hogy mégis miért akar a párja (szerelme) felett uralkodni az ember, és mi készteti arra, hogy azt, akit elvileg szeret, kontroll alatt, esetenként rettegésben tartsa, egy összetett és sokak által vitatott téma. Ha valakit részletesebben is érdekel, ajánlom figyelmébe az alábbi két könyvet, melyeket számos, bántalmazó férfiaknak tartott csoport tapasztalatai ihlettek:
Arra, hogy javarészt miért bántalmazó férfiakról, és bántalmazott nőkről szólunk, nem csak a fenti, de a témában megjelenő hazai és nemzetközi irodalomban, hogy miért „feleségbántalmazásról” „nőbántalmazásról” beszélhetünk, egyrészt a rendelkezésre álló statisztikai adatok, másrészt a hatalom és dominancia kérdése ad választ. A párkapcsolati erőszak tehát gender-kérdés, a nemek közötti hatalmi egyenlőtlenségek eredménye, amely nem csak büntetőjogi, de társadalmi, morális és pszichológiai probléma is. A témát illetően megkerülhetetlen, hogy nőjogi kérdésről van szó, ugyan akkor nem szabad megfeledkezni egyrészt az azonos nemű párok közötti párkapcsolati erőszakról, másrészt figyelmen kívül hagyni a kisebb számú férfi áldozatról sem, akiknek ügye nem kevésbé megrázó és fontos.
Az előfordulási adatokat tekintve megrázó az elénk táruló kép: az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (FRA) által 2014-es sajtóközleményében közzétett, 2012-ben végzett, Magyarországra is reprezentatív felmérésből az derül ki, hogy hazánkban
élete során megközelítőleg minden ötödik nő tapasztalt már testi erőszakot,
majd minden második nő pedig lelki-szóbeli erőszakot a partnere részéről.
A további adatokból az is kiderül, hogy zaklatás áldozatául a nők 19%-a, ezen esetek 60%-ánál volt vagy jelenlegi partner vagy egy ismert személy követte el. A szexuális, vagy nemi erőszak esetében ugyan ezen válaszadók 9% érintett, ebből 7%-uk partnere által szenvedte el a bántalmazást. A számadatokból is kiviláglik tehát, hogy tévhit, miszerint az erőszak elkövetői idegen személyek lennének – sajnos nagyon sokszor éppen azoktól kell tartani, akikkel az ember minden nap találkozik, intim viszonyban áll.
A párkapcsolati erőszak természetét egy körforgással lehetne leginkább szemléltetni, melyben három fázis ciklikus ismétlődése alkotja a kapcsolat dinamikáját. Az erőszak ciklusa fogalom megalkotója, Lenore Walker pszichológus, számos bántalmazó kapcsolatok tanulmányozása után írta le a három szakaszt, melyek a feszültség felgyülemlése, az erőszakkitörés és a „mézeshetek”.
A feszültség felgyülemlésekor egyre sűrűbbé válnak a súrlódások, az áldozat ilyenkor úgy érzi, bármit szól vagy tesz, azzal csak olajat önt a tűzre, igyekszik megfelelni a sokkal inkább vélt, mint valós elvárásoknak a bántalmazó részéről. Mindez addig fokozódik, amíg a bántalmazó feszültsége „ki nem robban” valamilyen erőszakos cselekedet formájában. Ezután sokszor mutat az elkövető megbánást, próbálja kiengesztelni partnerét, hitegeti, hogy többé nem fordul elő, a körülményekre, vagy az áldozat viselkedésére igyekszik hárítania felelősséget. Ez a szakasz, ezért is hívják mézesheteknek, leginkább az udvarlás időszakára hasonlít, a kedveskedéssel és fogadkozásokkal tűzdelve igyekszik partnerét felejtésre és megbocsájtásra bírni. A bántalmazó kapcsolatok lélektanáról lásd Dina McMillan: De hiszen azt mondja, szeret! Vagy csak uralkodni akar? (Nyitott Könyvműhely, 2009) című könyvét:
A párkapcsolati erőszak megnyilvánulási formái is széles skálán vannak jelen.
A folyamatos kritizálástól és becsmérléstől kezdve
a partner fogva tartásáig vagy akár gyilkosságig terjed
az erőszakos cselekmények köre.
A párkapcsolati erőszaknak öt fajtáját szokás megkülönböztetni:
testi erőszak (ütés, rúgás, lökdösés, megragadás, hajtépés, harapás, megkötözés, szabadságban való korlátozás, éheztetés, fegyverrel fenyegetés vagy bántás, stb.)
szóbeli erőszak (megfélemlítő üvöltözés, fenyegetés testi fenyítéssel, gyilkossággal, öngyilkossággal, kritizálás, becsmérlés, sértegetés, gyűlölködés nemi, etnikai vagy vallási hovatartozás miatt, stb.)
lelki erőszak (manipulálás, kényszerítő kontroll, lényeges dolgok letagadása, az áldozat önbecsülésének lerombolása, folyamatos ellenőrzés, szélsőséges féltékenykedés, félelmet keltő viselkedés, fenyegetőzés, stb.)
A szóbeli- és a lelki erőszakról, a bántalmazás láthatatlan nyomairól, a szavak romboló erejéről, önvédelemről lásd Patricia Evans: Szavakkal verve c. könyvét (Háttér Kiadó, 2012).
szexuális erőszak (ide tartozik minden, a szexuális élettel kapcsolatos kényszerítés kezdve az aktus létrejöttétől annak módján, helyszínén, rendszerességén, alkalmán át, mely nem egyezik az áldozat akaratával is. Ide tartozik még továbbá a reproduktív jogokban való korlátozás.)
gazdasági-társadalmi erőszak (gazdasági és társas erőforrásoktól való elzárás vagy korlátozás, elszigetelés a munkától, pénzkezeléstől, családtól, rokonoktól, barátoktól, stb.)
A párkapcsolati erőszak speciális formái közé tartozik többek között a fenyegető zaklatás, a „randi-erőszak” (dating violence), a kapcsolat korai szakaszában előforduló erőszak, a leszbikus, meleg és transznemű kapcsolatokban előforduló erőszak, és az időskorban előforduló párkapcsolati erőszak. Mindegyik sajátosságairól, nehézségeiről egy külön cikkben volna érdemes beszélni, most azonban csak az első háromra térnék ki, mivel első sorban ezek azok, melyekkel fiatal felnőttként találkozhatunk.
A fenyegető zaklatás (angolul stalking) tipikusan akkor jelentkezik, amikor az áldozat megpróbál kilépni a kapcsolatból. Ez egyben a bántalmazó kapcsolatok legveszélyesebb időszaka is. A támadó követi, megfigyeli, személyesen vagy üzenetben zaklatja, fenyegeti áldozatát, kárt tesz tárgyaiban vagy őbenne. Fenyegető zaklatás akkor is előfordulhat, ha az elkövető sosem volt az áldozat partnere. Az elkövető célja ilyenkor az, hogy minél közelebb kerüljön a kiszemelthez, rávegye a találkozásra vagy intim kapcsolatban való részvételre. Bár az áldozat, lehet sosem látta még az elkövetőt, nem kevesebb eséllyel fajul a helyzet veszélyessé – több esetben végződött már nemi erőszakkal vagy gyilkossággal ilyen eset. Fontos tisztában lenni vele, hogy a zaklatás, történjen az offline vagy online térben, büntetőjogi kategória – az óvatosság és egy biztonsági terv kidolgozása mellett, fontos, hogy még idejében kérjük a hatóságok segítségét.
Számos fiatalt, szintén leginkább a lányokat érintő a randi-erőszak problémája. Ez a fajta erőszak az egyik fél határainak megsértésén alapul, leginkább szexuális erőszak vagy kényszerítés jellemző az ilyen helyzetekben. Az elkövető legtöbbször mindkét fél alkoholos befolyásoltságára, a közeledés szándékának tisztázatlanságára hivatkozik, vagyis, hogy a lány nem ellenkezett, vagy éppen ő is akarta. Fontos tehát, hogy tisztában legyünk egyrészt saját határainkkal, másrészt a másikéval – beszéljünk róla már randevú helyzetben is, ezzel elkerülve a kiszolgáltatott helyzeteket.
A kapcsolat korai szakaszában kevésbé jellemzők az erőszakos megnyilvánulások, inkább egy manipulatív, kezdeti rajongásnak vagy ártalmatlan féltékenységnek álcázott folyamatos jelenlét jellemzi. Az elkövető ellenőrzi, megfigyeli, vagy túláradó figyelemmel kíséri párját a nap minden percében, mindenről tudni akar, mindenben együtt akar részt venni. Ha nem is lehetnek minden percben együtt az egész napon át tartó telefonhívások és sms-ek 0-24-ben kapcsolatban tartják az áldozattal, melyet eleinte értelmezhet úgy, hogy mennyire fontos a későbbi bántalmazó számára, ő igazán törődik vele.
Csak a kapcsolat későbbi szakaszában derül ki, hogy ezzel
elszigetelődött más fontos kapcsolataitól, amely elgyengíti
és kiszolgáltatottá teszi a bántalmazónak az áldozatot.
Fontos, hogy a kapcsolat korai szakaszában is hagyjunk időt az egyedüllétnek vagy más fontos kapcsolatainknak, és megvédjük saját határainkat, feltöltődjünk. Nincs abban semmi szégyellni való, ha a folyamatos kapcsolattartás, az órákon át tartó telefonok vagy az éjszakába nyúló beszélgetések elfárasztják az embert, és némi időt kér magának. Ez a „kifárasztás” az egyik manipulatív technika mellyel a bántalmazók a kapcsolat korai szakaszában magukhoz láncolják párjukat.
A párkapcsolati erőszakot övező tévhitek, az áldozathibáztató és az elkövető felelősségét megkérdőjelező attitűdök nagyon megnehezítik a bántalmazott kilépését a kapcsolatból illetve az erőszakot elkövető fél felelősségre vonását. Mind a családon belüli erőszak, mind a párkapcsolati erőszak még ma is valamelyest tabunak, szégyenletes dolognak számít, olyasvalaminek, ami csak másokkal történhet meg. Nem csak pszichológusként, emberként is nagyon fontos, hogy megvizsgáljuk magunkban, mennyire jellemzőek ránk a fentihez hasonló tévhitek, hiszen a segítség sokszor éppen egy baráton vagy családtagon keresztül érkezhet. Az alábbi listát a NANE Egyesület Miért marad? c. kiadványa alapján, az otvenetul.hu szerzője állította össze:
Tévhit: A bántalmazás főleg az iskolázatlan, szegény rétegek körében elterjedt.
Tény: Minden etnikai csoporton, társadalmi rétegen és lakóhelyen belül hasonló arányban találkozunk bántalmazókkal és áldozatokkal.
Tévhit: A családi ügyekbe való rendőri beavatkozással könnyű visszaélni. Sok nő csak bosszúból vádolja partnerét.
Tény: A nyugati statisztikák szerint a családon belüli erőszak miatti téves letartóztatások aránya megközelítőleg két százalék: éppen annyi, mint a többi bűncselekmény esetében. Továbbá minden törvénnyel vissza lehet élni – a biztosítási ügyek jelentős része csalás, ám a visszaélés ténye miatt mégsem akarnánk megszüntetni a kárvallottak biztosításhoz való jogát.
Tévhit: A férfi ideges, azért csap oda. Az ő vállát nyomja a család minden anyagi gondja.
Tény: Az erőszak nem megfelelő módja annak, hogy valaki levezesse az idegességét. Semmilyen családi szereposztás nem indokolja a másik megalázását és megverését.
Tévhit: A nők néha kiprovokálják, hogy megverjék őket.
Tény: Senki sem érdemli meg, hogy megverjék még akkor sem, ha idegesítően vagy zavaróan viselkedik. Egy érett személyiségű felnőtt képes felelősséget vállalni a cselekedeteiért. A felelősség azt terheli, aki ütésre emeli a kezét.
Tévhit: A nők is verik a férjüket.
Tény: A partnerkapcsolati testi erőszakkal kapcsolatos esetek 95%-ában a férfi az agresszív fél, és nőt bántalmaz. A fennmaradó 5%-ot a férfit bántalmazó nők, illetve leszbikus és homoszexuális partnerüket bántalmazó melegek alkotják.
Tévhit: Egy pofon még belefér a szerelembe: levezeti a feszültségeket, és aztán minden rendbe jön.
Tény: A „pofonra csók” sztereotípia csak a tévéfilmekben működik. A gyakorlatban a pofonok nem kölcsönösek, és nem múlnak el nyom nélkül. Az első pofont általában követi a többi, és a bántalmazás egyre szélsőségesebb és durvább lesz.
Tévhit: Ha a nőnek tényleg rossz lenne, hogy verik, nem maradna.
Tény1: A nők nagyon gyakran hisznek vagy reménykednek a bántalmazó ígéreteiben: ilyesmi többé nem fordul elő. A nők gyakran anyagilag is függnek házastársuktól, nincs hová menniük, vagy félnek, hogy házastársuk bosszút áll, ha elhagyják.
Tény2: A bántalmazott nők számára a statisztikailag legveszélyesebb időszak a válás vagy szakítás után kezdődik.
Tévhit: A legtöbb ember elítéli a családon belüli erőszakot.
Tény: Sok ember elzárkózik az áldozatoktól, és efféle magyarázatokat gyárt: „Szabad emberek, nekik biztos így jó”, „Semmi közöm hozzá, hogy mi történik mások otthonában” (álliberalizmus). „Még engem is megütne”, „Nem akarok bajba kerülni” (félelem). „Engem is vertek gyerekkoromban, mégis tisztességes ember lett belőlem”, „Vannak nők/gyerekek, akik csak az erőszakból értenek” (erőszakos attitűdök). „Ha valóban lenne ott valami baj, a rendőrség biztos kijönne, és bevinné a bántalmazót” (téves hit a törvényekben és a hatóságokban). „Jó fantáziája van a gyereknek”, „Olyan jóravaló ember, ismerem, soha nem tenne ilyet”, „Ez a nő biztos nagyon kielégítetlen, hogy ilyesmiket beszél” (az áldozatok megkérdőjelezése). A gyakorlatban az áldozatokat messze kevesebben támogatják, mint az elkövetőket.
Tévhit: Aki egyszer bántalmazó volt, az is marad.
Tény: Egyes nyugati országokban célzott egyéni vagy csoportterápia segítségével (melyetgyakran kísér felfüggesztett börtönbüntetés) a bántalmazó férfiak képesek felhagyni a nőpartnerük elleni fizikai erőszakkal.
Tévhit: Aki egyszer bántalmazott nő volt, az is marad.
Tény: A tapasztalatok és a statisztikák azt mutatják, hogy az a nő, akinek sikerül végleg kimenekülnie egy bántalmazó kapcsolatból, és szakszerű segítséget kap a feldolgozásban, hamarabb észreveszi a korai figyelmeztető jeleket, és már idejekorán kilép a kapcsolatból.
Tévhit: Ha a nő nem ad okot rá, nem is bántják. Csak tudni kell irányítani a férfit.
Tény: A bántalmazónak bármilyen indok elég lehet arra, hogy verést kezdeményezzen. Gyakori, hogy indokai ellentmondanak egymásnak.
(közvetlen forrás: http://www.otvenentul.hu/page.php?PageID=59924)
A párkapcsolati erőszak tehát nem tabu: sokakat, nőket és férfiakat egyaránt érintő probléma, melynek alapját a társadalmi nemek közötti hatalmi egyenlőtlenség képezi. Bárkiből lehet áldozat és elkövető is, nem kell hozzá „gonosznak” vagy „rossznak” lennünk. Mindenkinek a maga felelőssége megvizsgálni magában a nemekkel, a hatalommal, a saját és a másik alapvető emberi jogaival kapcsolatos érzéseit, gondolatait. Csak így találhatjuk meg biztosan az egymásban keresett igazi társat, akivel megoszthatjuk életünk minden örömét és bánatát.
A párkapcsolati- és szexuális erőszak áldozatai Magyarországon az alábbi szervezetekhez fordulhatnak segítségért:
Nők a Nőkért Együtt az Erőszak Ellen Egyesület (NANE) nane.hu
Patent Egyesület (Patriarchátust Ellenzők Társasága, jogvédő egyesület) www.patent.org.hu
Stop-férfierőszak projekt: www.stop-ferfieroszak.hu
KERET Koalíció a Szexuális Erőszak Ellen http://keretkoalicio.blogspot.hu/
Szegeden az Egyetemi Életvezetési Tanácsadó Központ nyújt gyors segítséget a bajba jutott egyetemistáknak. http://www.eletv.u-szeged.hu/
---------------------------
Felhasznált irodalom:
Bancroft, L. (2015). Mi jár a bántalmazó fejében? Az erőszakos és uralkodni vágyó férfi. Budapest, Hungary: Háttér Kiadó – NANE Egyesület.
Evans, P. (2012). Szavakkal verve. Szóbeli erőszak a párkapcsolatokban. Budapest, Hungary: Háttér Kiadó – NANE Egyesület.
Kuszing, G., Spronz, J., & Wirth, J. (2012). Szakmai módszertani útmutató a párkapcsolati erőszak elleni hatékony fellépésre. Budapest, Hungary: NANE Egyesület – PATENT Egyesület.
NANE Egyesület (2015). Miért marad? Kézikönyv segítő foglalkozású szakemberek számára. Budapest, Hungary: NANE Egyesület.
Szil, P. (2005). Miért bántalmaz? Miért bántalmazhat? Budapest, Hungary: Habeas Corpus Munkacsoport.
